Vadállat-ember viszonya, kérdőjelei

Lóki György

Az emberek utáni kultúra kutatása illetve az emberek és állatok közti viszonyról szóló viták napjaink világkultúrájának gazdagítására és diverzifikálására ösztönzik a szakmai közösségeket.

Vitathatatlan, hogy a solymászatra hiteles és fontos tevékenységként kell tekintenünk, hiszen ez egy olyan tevékenység, ami őseink örökségét hordozza; csakúgy, mint a pásztorkutyák, kapcsolatot teremt a múlt és a jelen között, megerősítve az identitást a feladat generációról generációra való átadásán keresztül, ezzel korunk emberét időtlen értékek egy nagyobb kontextusába helyezve.

Napjaink legfontosabb kérdése az erkölcsi azonosság kérdése, amivel minden embernek választ kell találnia ahoz, hogy kiteljesedhessen. Élő kultúra létére, a solymászat mélyen a múltba gyökerezik.

Az UNESCO solymászatról szóló nyilatkozatában a tevékenységet az emberiség eszmei kultúrális örökségének fontos részeként említette, illetve olyan kifejezéseket használt, mint “tradícionális tevékenység” és “kultúrális örökség” ami “nemzedékről, nemzedékre száll” egyfajta “hovatartozás, folytonosság és identitás érzetét keltve”. Hasonló dolog történt, mikor több mint tíz évvel ezelőtt az ENSZ életet adott egy génmegőrzési programnak, amelynek középpontjában a világ pásztorkutyái állnak.

A célok amiet a határozat jelez, és a tevékenységek jellemzően “megőrzés” jellegűek: Az “eszmei kultúrális örökségek és azok fontosságának tudata” növelése annak érdekében, hogy biztosítsuk annak “átadását”. Ilyen kifejezések mutatják meg, hogy a solymászat kapcsolat a jelen és a múlt – egy nagyon ősi múlt- között. A solymászat és a pásztorkutyák hivatása közti erős kapcsolat nyilvánvalónak tűnik. De mit hoz a jövő?